Figyelem! A következő poszt tartalma alkalmas a nyugalom, és főleg a gyomor egyensúlyának megzavarására.

Szerda délután volt. Éppen hazafelé tartottam, és arra kalandoztak a gondolataim, hogy az élet vajon csodás? - vagy lóf@szt, egyszerűen csak az elme dögkútja amiben élünk?
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan, és ilyen határozott jelet kapok.

Látták a jobbos kanyar ívén azt az izét az út szélén?

Csak egy villanás volt az egész, de olyan volt, mintha egy pillanatra egy újhullámos francia filmbe csöppentem volna. Valamiért messzi - gyermekkori - cirkuszi emlékek ugrottak be, és a háttérben felcsendült Charlie „Nézz az ég felé” című slágere.

Megálltam, visszatolattam, és csináltam pár képet.

Az a legdurvább az egészben, hogy akkora kontraszt volt az indiánnyári hangulat, és a békésen az eget szemlélő aljzatorrú barátunk között, hogy gyakorlatilag lefagyott a gondolkodásom. Később azon vettem észre magam, hogy a megdöbbenés, és az undor helyett, inkább ámulatba ejtő, és mosolyogtató az a szituáció, amibe a sors és a természet erőinek furcsa összejátszása eredményezett.